Kecskemét és környéke a századelőn mezőgazdasági szempontból kihasználatlan területnek számított és az ország legkulturálatlanabb vidékei közé sorolták. Magyarországon a XIX. század végén a kialakulófélben lévő polgárosodással együtt megindul a területi mobilitás, az új otthonteremtés, munkahelykeresés. Ez volt az egyik tényezője a Duna-Tisza közi betelepítéseknek. A másik ok, amiért e homokpusztát választották sokan új otthonuknak, az a Balaton felvidékén pusztító filoxéravész (gyökértetű). Ez a kártevő elpusztul a homokos talajban. A Kecskemét környéki parasztember erről találóan így vélekedik: "A homok kiszúrja a filoxéra szömit." A telepítést megelőzően már többen foglalkoztak itt szőlő-és gyümölcstermesztéssel kisebb-nagyobb sikerrel.
A történelmi borvidéken koldusbotra jutott szőlősgazdák Wéber Ede hívására érkeztek a "Hírös város" melletti területre. Tervei szerint eredetileg 200 családnak megélhetést adó szőlőtelepet létesítettek, melyet az állam és a modernizálódni akaró Kecskemét is támogatott. Az államnak fontos volt, hogy a munkanélküli családok ne külföldön telepedjenek le, a válságos helyzetben lévő Kecskemétnek pedig tőkére volt szüksége. Végül Zala és Veszprém megyéből 88 magyar és 17 német anyanyelvű család telepedett le. A város elöljárói a kísérletnek induló kezdeményezéstől várták a "száguldó veszedelem", a futóhomok egy részének megkötését is. Később a megvalósult terv a kecskeméti szőlő-és gyümölcskultúra felfutását is nagyban megalapozta.
A telepet svájci befektetők finanszírozták, de a kezdeti évek nem váltották be a hozzá fűzött reményeket (gazdálkodási hibák, jégverések, elkerülhetetlen kezdeti nehézségek, pénzforrások elapadása). A nehéz években Wéber birtokai egy részét eladni kényszerült. A telepesek is elégedetlenkedtek a "bennszülöttek" zaklatásai és a termések sikertelensége, a szokatlan viszonyok miatt. A telepesekkel kötött szerződések sok visszaélésre adtak lehetőséget. A dunántúli telepesek értelmes, iskolázott, becsületes, szomszédokat tisztelő és szorgalmas népréteg volt, kulturáltabbak és műveltebbek az ittenieknél. Az együttélés folyamán természetesen keveredtek az itt élőkkel, akik átvették ezeket a szokásokat.
A Homokhátság éghajlatára jellemző a szárazság és a szélsőséges időjárás, amely nem kedvezett a szőlő-és gyümölcstelepeknek. A felhőszakadások, jégverések ellen viharágyúkkal védekeztek, amelyeket a Strázsahegytől egészen a Németsorig több hullámos vonalban állítottak fel. A felhők szétszaggatásával akadályozták meg a természeti csapást. Wéber vendégeivel (részvényesek, miniszterek stb.) e domb tetejéről az egész birtokot jól végigtekinthették. Az új kezdeményezésre sokan voltak kíváncsiak, akadtak közöttük olyanok is, akik irigykedve figyelték e munkát. Emiatt sokszor volt kellemetlensége az alapítónak.
A régi telepesekre utalnak a még ma is élő elnevezések: Németsor, Csókasor, Hetessor, Magyarsor, Iskolasor stb., melyek tanyasoros beépítések. Sajátossága a településnek az igen kiterjedt tanyavilág: Köncsögi és Matkói tanyavilág, Fehértói dűlő, Korhánközi dűlő, Lővi dűlő stb.
A telepesek új lakóhelyüket Wéber Ede kívánságára, hazája iránti tiszteletből nevezték el Helvéciának. 1892-ben a lakosság száma 501 fő volt. A telep életének irányításában aktívan részt vett fia, Wéber Aladár is, akit aranyemberként emlegettek.
1895-ben adták át a Helvéciát is érintő vasútvonalat, melynek hatására megindult a pusztában a fejlődés. A vasútépítések hatására módosult a település-és gazdaságföldrajzi térkép, ipari és agrárvidékeket kötött össze, a vasúti szállítás egységes piachálózatot hozott létre. Változott az emberek életmódja is. Wéber Ede a vasútállomás közelében az olaszországi Mirremare-i kastély mintájára új lakóházat és alatta hatalmas pincét, valamint présházat építtetett, amelybe Franciaországból hozatták a hatalmas Marmonie-féle préseket. A kastélyt Székely Ödön tervezte. Később az Állami Gazdaság tulajdona lett.
Wéber életének akár külön fejezetét alkothatnák Kecskemét gazdasági és politikai vezetésében betöltött hivatali és magánjellegű pozíciói. Tagja volt többek között gazdasági, pénzügyi és iskolai szakbizottságoknak, a kecskeméti takarékpénztári egyesületnek. Egyik vezéralakja volt a Függetlenségi és 48-as Pártnak.
1905 után már csak a gazdasági vállalkozások foglalkoztatják. Erdélyben és Somogy megyében vásárol birtokokat, szénbányát, de az üzlet megbukik különböző átverések miatt. Wéber beleroppant a sorozatos kudarcokba, agyvérzést kapott és visszavonult Kerepesre. Az anyagi csőd elvitte a helvéciai birtokot is. Ekkortájt veszítette el feleségét. Kerepesen 1910-ben létrehozta a Helvécia-telepet hasonló feltételekkel, melyet 1940-ig így is hívtak. A kerepesi örökséget gyermekei között osztotta fel. Az első világháború évei alatt is aktívan tevékenykedett, fia huszárkapitányként szerelt le. 1935. szeptember 24-én halt meg egy kerepesi bérházban.
Végső konklúzióként vehetjük Gerencsér József egykori helvéciai tanító megállapítását: "Wéber Edét vádolhatták kapzsisággal, merészséggel, telhetetlenséggel, de ez a bölcs tervkovács mondhatni félszázados nyugalmi szolgálata alatt nem ismert egyetlen tétlen napot sem. Gondolkozott, áldozott, kivitelezett, vett, eladott, telepített, bányászott annyit, amennyit mellette tíz ember sem volt képes megtenni. Közben nyert, vesztett, gazdagodott, tönkrement, végül is elégette önmagát..."
A szőlőtelepet 1911-ben az Országos Földhitelintézet vásárolta meg. Az általuk alapított részvénytársaság (Szőlőtermelő és Értékesítő Rt.) részvényeit egy gyöngyösi érdekeltség szerezte meg 1916-ban. Az intenzívebb szőlőművelés és gyümölcstermelés hatására különböző fejlesztések indultak, így létesült borpince és a borházak mellé szélkerék. 1918-ban a telepi birtokra kisvasutat építettek, mely összekötötte a telepet a borházzal és az állomással. A háború kitörésekor már 1300-an laktak a pusztán, 1934-re pedig 1960 lelket számolt a település.
